KÉRDEZÕ: Mit jelent önnek Smallville-béli szerepe?
JOHN SCHNEIDER: Ez a szerep felelõsséget és kötelességet hordoz magában. Jonathan egy nagyon védelmezõ és szeretõ apa, aki akár az életét is boldogan feláldozná gyermekéért. Úgy hiszem, az apák, akik nézik a Smallville-t, másként tekintenek tinédzser gyermekükre. A tinédzserek pedig, akik nézik a mûsort, más szemmel néznek apjukra. Ahogy az anyák is, hiszen Martha Kent karaktere is nagyon meghatározó eleme a sorozatnak.
K: Miben mutatkozik meg Jonathan gyermeke iránti odaadása?
JS: Elég csak megnézni a harmadik évad elsõ két epizódját (Számkivetett és Fõnix, a szerk.), amelybõl kiderül, mekkora feladat a szülõknek ismét összehozni egy széthullott a családot. Kemény és embert próbáló feladat.
K: Ha széthullott a család akkor mégsem lehettek elég odaadók a szülõk…
JS: Ó, dehogynem…A Smallville-ben Kenték keresztül mentek egy változáson. Eddig óvták és védelmezték Clarkot, most már azonban hagyják, hogy elkövessen hibákat. Hibákat, melyekbõl késõbb tanulhat. Kicsit hosszabb pórázt kapott Clark, ahogy szép lassan felcseperedett. Most már nem csak a sikert, a kínt is meg kell éreznie. Éreznie kell, hogy az emberi kapcsolatok nem csak boldogságból állnak, s hogy tetteink vagy ötleteink nem mindig a legjobb megoldást rejtik magukban.
K: És ez nem megterhelõ egy tinédzser számára?
JS: Dehogynem. Valaki azt mondta nemrég a stábból: lehet, hogy nehéz dolog, amint Clark a puszta kezeivel megállít egy buszt, vagy elkapja a levegõben úszó golyót, de legalább olyan nehéz számára hazatérni a farmra a történtek után. Ez teszi a mûsort olyan valóságossá.
K: Azonban nem mindenki rendelkezik Smallville-ben ilyen odaadó szülõkkel….
JS: Értem mire céloz. Lex Luthorról beszélünk. Nos, a második évad felé Martha és Jonathan kezdett olyan lenni, mintha Lex pótszülei lennének. Ez pedig, ismerve a Superman-saga további menetét, cinikusan elbûvölõen hat. Clark furcsa mód épp azt szereti Lexben, hogy az ifjú Luthor nem akar mindent tudni róla. Persze a nézõ tisztában van vele, hogy ez így nem egészen igaz. Lex pedig azt szereti Kentékben, hogy összetartó és igaz családot alkotnak. Olyat, amelynek õ soha nem volt tagja. Irigyli Kentéket.
K: A családi háttér ilyen fontos dolog?
JS: Az ötvenévesek és a tizenévesek körében is hasonlóan nagy népszerûségnek örvend a Smallville. Nagyon szeretném hinni, hogy mindez a családi összetevõ miatt van.
K: A családi összetevõ. Amibõl láthatunk egy pozitív és egy negatív példát…
JS: Lionel sem ítélhetõ el teljesen nevelési elvei miatt. Õ egy hihetetlenül ravasz üzletember, s ilyet akar nevelni fiából is, hogy a helyébe léphessen. Ebben nincs semmi kivetnivaló. Azonban a módszerei kétségtelenül piszkosak. Ezért nem kedveljük õt. De, teszem hozzá gyorsan, õ mindvégig úgy hiszi, helyesen cselekszik.
K: Lionel akár Jonathan szöges ellentétének is tekinthetõ.
JS: Akár így is mondhatjuk. Van egy álomjelenetem, ami nem tudom, hogy megvalósul-e: Lionel és Jonathant összezárják egy helyre, ahol kénytelenek megvitatni gyermeknevelési módszereiket és életszemléletüket. Nem hiszem, hogy Lionel rosszfiú lenne a szó szoros értelemben. Csak más megvilágításban látja a dolgokat, mint Jonathan.
K: Milyen volt a harmadik évadon dolgozni?
JS: Viszonylag könnyû. Kemény munka volt, de nagyon hamar eltelt. Hamar azon kaptam magam, hogy már majdnem a felénél tartunk az évadnak. El se akartam hinni. Valóságos villámmaraton volt! Ennél már csak az lenne jobb, ha Los Angelesben forgatnánk. A vancouveri helyszín mindenki életét felborítja egy kicsit.
K: Mit tervez a Smallville után?
JS: Bár magam is azon vagyok, hogy tapasztalataimat felhasználva képességeimmel megmutassam magam, nem csak ugródeszkának tekintem a sorozatot. A Smallville egy hatalmas kihívás, egy igazi színészi feladat számomra. Sõt! Ebben az évadban néhány epizódot majd magam rendezek. Ami szintén nagy feladatot jelent számomra. Korábban is rendeztem filmeket, de olyat még soha, amelyet hetente 10-12 millió nézõ követ figyelemmel. Azt azonban ne feledjük: az egész élet egy ugródeszka egy következõ feladatba!

DREAMWATCH MAGAZIN, 2004. FEBRUÁR