Kelly, milyen érzés volt románcba bonyolódni Billy Campbell-lel?
Kelly: Tudom. Nem láttalak már vagy másfél hete.
Peter: A kérdésre felelj!
Kelly: Rendben: szórakoztató, nagyszerû. Nagyszerûen elszórakoztunk� O nagyon kedves!

Ismerted már korábbról is?
Kelly: Nem. Azelõtt sosem találkoztam Billy-vel. De Peter igen. O kezdte az ismerkedést.

Románcba bonyolódott Billy Campbell-lel?
Peter: Kihúzták az egész cselekményszálat. Szerettetek volna valami megbotránkoztatót a Narancsvidékben? Ez lett volna az! De nem� Egyikünknek meg kellett volna változtatnia a hajszínét a jelenet kedvéért, de mindketten visszautasítottuk.

Szerettetek volna olyan szülõket, mint amilyeneket játszotok?
Peter: A világért sem cserélném el a szüleimet. Az õrületbe kergettek, de azt hiszem ez volt a dolguk.
Kelly: Igen. Úgy értem: az ember szereti a szüleit. Sandy és Kirsten remek szülõk, de a nap végén úgyis arra gondolsz, hogy a tieid a legjobbak.
Peter: Elég könnyû jó szülõnek lenni a tévében, mert ott minden remekül mûködik. Szép szavakat mondhatsz, a gyerekeid pedig mindig reagálnak rájuk. Ott vannak a szobában, megjelennek elõtted.

Szóval, milyen a ti szülõi magatartásotok a szerepekéhez képest?
Peter: Nos, a gyerekeimet kéne megkérdezned errõl. Még mindig nagyon elevenek, élnek és virulnak, úgyhogy azt gondolom, nincs rossz dolguk. Nem tudom. Szülõként mindig azt a pillanatot vártam nagy kíváncsisággal, amikor a gyerek már képes arra, hogy felálljon és elhagyja a szobát, ha neki úgy tetszik. Akkor derül ki, mennyire vagy tehetetlen szülõ.

A gyerekeid hogy fogadják azt, hogy az apjuk a képernyõn csókolózik?
Peter: Annyi mindent csinált már az apjuk! Ennél jóval csúnyábbakat! Ez már ahhoz képest olyan szolid, hogy szinte nem is probléma. Egy filmet forgattam valahol, ahonnan felhívtam a lányomat. O akkor körülbelül három éves volt. Nem szólt bele a telefonba. Aztán azt mondta: �Láttalak ma este a tévében, apu�. Erre én: �Tényleg? És mit csináltam?� O azt felelte: �Valami csúnya dolgot.� Azt gondoltam: �Mi a franc lehetett az?�, de csak ennyit mondtam: �És mi volt az?�. �Megcsókoltál valakit, aki nem anya volt.� Ó, az egyik legszörnyûbb dolog, amit egy apa tehet. Hát, nem szörnyû? Na, de ez évekkel ezelõtt volt. Azóta a lányom többé-kevésbé hozzászokott ehhez a bolond szakmához.

Kevertek már össze titeket a szerepeitekkel?
Peter: Azt gondolom, elsõre szinte mindannyian azt teszik. De a közönségünk azért elég intelligens. Talán egy-két nézõ összekeveri a dolgokat, de általában nemigen szólítanak Sandy Cohen-nek.
Kelly: Ha televíziós sorozatokban szerepelsz, akkor az emberek jobban megjegyezik a karaktered nevét. Te vagy Kirsten a Narancsvidékbõl. De ha egy filmben dolgoztál, akkor az emberek a valódi nevedet tudják. Kevésbé emlékeznek ugyanis a karakterre, amit játszottál, mint egy sorozat esetében. Azt hiszem, ez a különbség.

A Narancsvidék néha tényleg az életet mutatja be. És itt elsõsorban az anyagi természetû dolgokra gondolok. Milyen visszajelzéseket kaptatok azoktól az emberektõl, akik valóban a Narancsvidéken laknak?
Peter: Szeretik a sorozatot, és azt mondják, teljesen olyan itt az élet, amilyennek mi azt bemutatjuk. Engem amúgy sokkolt ez, mert úgy gondoltam, hogy az ilyen közösségek - amelyben a Narancsvidék is játszódik -, szóval ezek a közösségek elzárják magukat, vagy legalábbis hatalmas erõfeszítést tesznek arra nézve, hogy a világ problémáit kizárják a közösség életébõl. Azzal, hogy felépítenek egy tökéletes környezetet maguk köré. Nem tudom, Kelly lehet, hogy neked mások a tapasztalataid, de azok alapján, amiket azoktól az emberektõl hallok, akik a Narancsvidéken élnek: a dolgok pontosan így mûködnek ott is, ahogy mi azt bemutatjuk.

Peter, te New York-ban nõttél fel. Azóta ott éltél?
Peter: Igen. Tavaly augusztusban költöztem el a családommal. Addig folyamatosan ingáztam, de most átköltöztettem ide az egész pereputtyot.

Mit mondanál, mik a legszembetûnõbb különbségek Kalifornia és New York között?
Peter: Az autózás. Óriási itt a forgalom, és ráadásul ez a környék ilyen szempontból a legagresszívabb, legveszélyesebb, legrosszabb hely a világon. Inkább vezetnék Párizsban, Rómában vagy bárhol, mint Los Angelesben.
Kelly: Róma szörnyû.
Peter: Ott valamilyen szinten elfogadják a dolgok logikáját, míg itt... Itt agresszió van, veszély és düh, amit én sosem tudtam elviselni.
Kelly: És senki nem enged be a sorba. Még akkor sem, ha indexelsz.
Peter: Egyik alkalommal egy nõ majdnem megölt. Kigördült elém, anélkül, hogy szétnézett volna. Rátapostam a fékre, dudáltam, õ meg bemutatott� A bocsánatkérésnek még csak a látszata sincs meg ebben a városban. Inkább kiáltoznak: �Ne rinyálj, cseszd meg, nem haltál meg!�

Mennyire vonakodtatok attól, hogy átköltözzetek L.A.-be?
Peter: Nagyon, nagyon, nagyon! Fõleg a gyerekek. Elmondtam párszor nekik: �Tudjátok, mit kell mondani a legelsõ alkalommal, amikor terapeutához mentek! Mondjátok, hogy apa hibája volt az egész.� Na, de komolyan: tényleg rendkívül vonakodtunk. Gyönyörû életünk volt a keleti parton, New York-ban. De a nap végén be kell ismerned, ki is vagy. Életmódomat tekintve én cigány vagyok. Amikor elolvastam ezt a forgatókönyvet, azt gondoltam, évek óta ez a legjobb írás, amit kaptam. Beleszámítva a filmeket, színdarabokat is. Bármit. És arra gondoltam, ha hû akarok lenni magamhoz, akkor mennem kell, mert ez a legjobb karakter, akit az utóbbi években felajánlottak nekem.

Mi teszi ilyen kiemelkedõvé?
Peter: Elég összetett szerep. Nagyon gyakran játszottam rosszfiúkat, seggfejeket. Olyankor nagyon kell harcolnod a szereppel, eléggé kreatívnak kell lenned, hogy valamiféle dimenziót bele tudj vinni, hogy ne legyen egysíkú. Ezek a karakterek általában csak a történet kellékei, a személyiségük nincs papírra vetve. Neked kell hozzátenned. Ami arra mondjuk jó, hogy gyakorold a karakterek építését. De a Narancsvidék esetében a karakter egybeesett a történésekkel. Ráadásul egy olyan valakirõl van szó, akivel tudok azonosulni.

A média és a rajongók érdeklõdése a show iránt elég intenzív. Nektek nyilvánvalóan több tapasztalatotok van azzal kapcsolatban, hogyan kezeljétek ezt a dolgot. Mit gondoltok, a fiatalabb stábtagok hogyan viselik ezt a nagy népszerûséget?
Peter: Én már sokat beszéltem. Most már te jössz.
Kelly: Nem tudom. Ezt a kérdést nekik kéne feltenni. Nagyon nehéz lehetett kezelni azt, hogy a teljes ismeretlenségbõl eljutottak odáig, hogy állandóan felismerik õket. Akármikor elmegyek velük valahova, azt mondom: �soha többé!�, mert mindig kapok egy pofont, hogy õket bezzeg rögtön felismerik. De ez csak vicc. Biztos, hogy eléggé megváltoztathatja ez az életüket. Megvannak az elõnyei és a hátrányai.

Nem néznek rátok valamiféle útmutatást várva?
Peter: Szerintem nem. Bár lehet, hogy igen, csak nagyon leleményesek. De õk fiatalok. És a siker ebben a korban méreg. Ha nem öl meg, akkor olyan, mint a csoda. De azt gondolom, hogy mindegyik kölyök nagyon okos, és szerencsére mindegyikük jó munkát szeretne végezni, és a karrierjére koncentrálni. Néha úgy érzem, mintha a saját gyerekeimet nézném, ahogy felnõnek. De megpróbálom befogni a számat, és minden szezon elején csak annyit remélek, hogy épségben jönnek vissza, és mindig szeretettel nézem õket a forgatáson. Nem mindig látom át, mi történik velük odakint, viszont látnám a stresszt és a feszültséget. Ok azért okos és jó gyerekek. És nagyon akarják ezt az egészet, úgyhogy ha valaki túlélheti ezt, akkor azok õk.
Kelly: És a televízió azért nagyon más. Annyiból nehezebb mindent kezelni, hogy bent vagy az emberek nappalijában. Ha filmet csinálsz, az emberek nem érzik úgy, hogy olyan könnyedén odajöhetnek hozzád. Az emberek a mi esetünkben úgy érzik, csatlakozhatnak hozzád az ebédnél. Ez azért egy bizonyos szinten nehéz lehet.

Nemrégiben még a ti karaktereiteknek volt a legerõsebb a kapcsolata az egész sorozatban, aztán a második szezonban a dolgok köztetek elmérgesedtek. Hogy érintett ez titeket érzelmileg? Ha érintett egyáltalán valahogy. Úgy képzelem, azt hittétek, elég jól ismeritek a karaktereiteket, aztán hirtelen rá kellett jönnötök, hogy a házasságotokkal problémák vannak.
Kelly: Szerintem azért lehetett érezni, hogy ez fog történni, már egyáltalán a mûfaj miatt. Itt nem tarthatsz fent egy teljesen boldog házasságot. Arra nem tudok válaszolni, hogy milyen messzire fognak elmenni ezzel a szállal, de szerintem lesz kísérletezgetés. Mindennek azért lesz értelme, mert a sorozat alapvetõen drámai. A kérdés az, hogyan oldják majd meg.
Peter: Minden egyes héten, amikor rájövök, hogy még mindig benne vagyok a sorozatban, felvillanyozódom. Már várom, mikor találnak meg egy kocsi csomagtartójában.

Az elsõ szezon elején mindenki abból csinált nagy ügyet, hogy mennyire sikeres a sorozat a kezdetektõl, nem úgy, mint a BH 90210, és hogy milyen jó az egyensúly a fiatalabb és idõsebb karakterek száma és hangsúlyossága között. Szerintetek ez a dicséret a második szezonra is érvényes? A show sokkal nyitottabbá lett, például a szereplõket tekintve - többen lettek több lett a szál a történetben.
Peter: Szerintem érvényes. Valójában szerintem még jobb lett. A különbség csak annyi, hogy a második szezonban - illetve egy részében - kevesebb az olyan jelenet, amelyben együtt vagyunk. Kezdetben több volt a "tömegjelenet", aztán az elsõ szezon vége felé még több családi jelenet lett. Mostanra már sokkal inkább részekre van szedve: megvan Kelly sztorija, nekem is van egy történetem, a kölyköknek is, és ez mind különbözõ irányba halad. De én még mindig úgy gondolom - és szerintem Josh is -, hogy ez a sorozat akkor igazán erõs, ha a mi világunk és a gyerekek világa valamilyen formában összeér, találkozik. Mi a te véleményed? Nem hiszem, hogy kitettek volna minket a legelõre pihenni.
Kelly: Nem, nem, azt én sem. Ugyan nem ütköztünk össze mostanában a konyhában, nem voltak amolyan "milyen volt a napod"-jeleneteink, és van négy új tini szereplõnk az új évadra, a szálak pedig sokkal inkább szétváltak, de azt hiszem, végül megint csak összeérnek majd.