GYÖRGY PÉTER

A day in a life

Ha van még valami, ami hol érdeklodéssel, hol csodálattal tölt el a televízió kultúrája láttán, az nem más, mint a sorozatok kultuszának kialakulása. Itt van például a 24 óra, Robert Cochran és Joel Surnow munkája, amelynek elso évfolyamát ezúttal holtszezonban vetíti ugyan az mtv, ám azt hiszem, mégis hathat. Ennek a 24 részes sorozatnak minden egyes darabja majdnem megfelel a fizikai ido múlásának: egy negyvenperces epizód alatt a filmen egy óra múlik el. Olyan cselekményt kellett hát találni, amely hitelesen vezetheto hajnaltól hajnalig, olyan világot kellett felépíteni, amelyben a szereplok nem hódolnak a mindennapi élet olyan szokásainak, mint az alvás, evés, csendes meditálás. Azaz az akciófilm kvintesszenciáját kellett megteremteni, bizonyos értelemben "vágatlanul" rekonstruálni a valóságot, azaz az illúziókeltés új, mágikus technikáját láthatja a nézo. Ne felejtsük el, hogy televíziós illuzionizmusról van szó, amelyben a digitális trükk és látványköltészet új divatja jóval kevésbé érvényes: a képernyok mérete a szem kábításának filmes módszertanát használhatatlanná teszik.

A nálunk most vetített elso 24 óra hose Kiefer Sutherland, akai egy antiterrorista egységet vezet, s dolga, hogy megakadályozza az elnökjelöltségre készülo afrikai-amerikai szenátor meggyilkolását. Tolünk nyugatabbra, illetve az interneten és a DVD-változatokban azóta a harmadik szezon is elmúlt, a szenátorból elnök lett, aki épp a bioterrorizmus kihívásaival küszködik, ugyancsak Sutherland segítségével.

Mármost a televíziós vizualitás követelményrendszere, illetve e történet politikai sajátosságai kello mértékben felerosítik egymást. A kis képernyok nagyobbrészt közeli képeket követelnek, a félhomályban, szó szerint sötétségben elénk tuno arcok látványát ígérik, és ez a sötétség és átláthatatlanság egyben a történet filozófiai lényege is. Régen, nagyon régen elmúlt az a korszak, amikor a terrorizmus és a kémkedés egyaránt a kettéosztott világ logikájának megfeleloen játszódott le. A kémek bejöttek a hidegrol, vagy épp visszamentek az ellenfél területére, de a hidegháború, azaz a Le Carré-paradigma idején nézo és alkotó még egyaránt a megoldható feladványok logikáját követte és követelte. Le Carré nagy, mitikus hose, Smiley nem pusztán elfogadta, hogy a terror és ellenterror kettos szorításában él, hanem a XIX. század, Conan Doyle episztemológiájának híveként és követojeként felfejtette a szálakat, válaszolt a kérdések sorára. A 24 óra hosei másféle pokolban és másként kell hogy küzdjenek. Akció és ellenakció között pillanatok, percek telhetnek el csupán, a gondolkozást felváltja az intuíció és a gyorsaság kultusza. A rejtett összefüggések felderítése helyett az antiterrorista egység dolgozói csupán folyamatosan reagálnak. Összképnek nyoma nincs. A komputerek, mobiltelefonok, muholdas nyomkövetés, folyamatos lehallgatás, on-line adatelemzés technológiai környezete még gyorsabbá teszi a fizikai valóságban végrehajtandó lépéseket: a 24 óra hose gyorsabban tud meg mindent, mint legendás elodei, de kevesebbet akar tudni, mint azok akartak. Igazság szerint a Twin Peaks meditatív szalon-buddhizmusa is olybá tunik, mintha a Filmmúzeumban vetítenék. Palmer ügynök (emitt egyébként az elnökjelölt neve) heteken át követte a szálakat, mígnem aztán - a sorozatelvben hinni akaró nézok ingerültségére - David Lynch el nem mosta ok és okozat összefüggésrendszerét, és be nem kergette a nézoket a tükörlabirintusba, ahol senki sem tudhatta valóban, hogy képzelet és illúzió mint alakítják a cselekmény és az esemény jelentését.

A 24 óra - a folyamatosság illúziójának dramaturgiai kényszerét alkotó módon kihasználva - minden részben ad valamennyi bizonyosságot s egy kicsiny reményt. Mintha a folyamatos árulások, hutlenség és rémületes cinizmus világában idorol idore fel-felbukkanna a szövetség, a huség és a bizalom kérdése. Ebben a filmben a legcsodálatosabb az a küzdelem, amelyet a hosök azért folytatnak, hogy a velük egy oldalon állókban, egymásban végre megbízhassanak. A titkos ügynökök magánya nem pusztán lírai fordulat, ügyes trükk, amellyel az esetlenséget kedvelo kor esztétikájának adózunk - végre is a Shrek zöld szörnye a XXI. század egyik elso kozmopolita hose. Nem pusztán arról van szó, hogy a tökéletes és megközelíthetetlen James Bond-mítosznál ismerosebb a kiszolgáltatott és rettego ember képe. Ezt a hagyományt egyébként Surnow már a Nikita epizódjaiban megalapozta: amely talán épp azért lehetett a globális kultusz tárgya, mert ezt filmet végre - nem mint az amerikai fölény nyomasztó naivitásának megannyi muvét - sok ország lakója sajátjaként ismerhette. Itt azonban talán többrol is van szó. A 24 óra hosei azért is magányosak, mert a politika világában élnek: s annál nincs semmi mocskosabb. Azért bíznak egymásban olyan nagyon nehezen, mert az államok titkos elitjének peremén élve tudják, hogy semmi sem elképzelhetetlen. Ez az új film noir alapja, amelynek megfeleloen a kém immár nem a Cégben bízik, hanem abban a pár emberben, akivel személyes viszonya van: lefeküdtek egymással, elhagyták egymást, visszatértek egymáshoz, miegymás. A Keresztapa idején még azon mondás járta, amely szerint a gyilkosság ugye nem személyes, hanem az üzletszeru tevékenység része. A Sopranos (nálunk Maffiózók) hosének az a problémája, hogy már nem képes erre a distinkcióra. A maffiózók épp azért nem ismerik ki magukat a világban, amiért a 24 óra hosei sem bízhatnak könnyen bárkiben. Ugyanis mindkét esetben a társadalmi rend szerkezetének eltunése az alapélmény. A boldog tudat, amely szerint tudhatjuk, hogy kik a jók, s kik lennének a rosszak, amelynek megfeleloen a nézo kényelmes karosszékben ülve követhette hosét a kalandok útján: ez az esztétikai állapot végetért. Amint egykor a próbatételes kalandregényt is felváltotta a modern regény, amelyben immár nem a megpróbáltatások száma volt a lényeges, hanem azok jellemre tett hatása, azaz a modern hosök szemünk láttára változnak, alakulnak. A jellem fejlodése volt az, amelybol az úgynevezett tömegkultúra hosei eddig nemigen részesülhettek, s most úgy tunik, ez a határ összeomlott, s a dogma nem érvényes többé. Sutherland Bauer ügynöke percrol percre változik, a szemünk láttára lesz más emberré, amint a Sopranos fohose, Tony sem ugyanaz az epizódok során át.

Ez talán a korszak populáris kultúrájának egyik figyelemre méltó újdonsága, amiért a nézok a kultusszá növeléssel fizetnek. Hiszen a kultusz hoseinek titkát azért kell és érdemes vitatni, mert oly kevéssé világos, hogy mi is történik - a szemünk láttára. Lám, a kortárs társadalom kiismerhetetlenségének és nyomasztó átláthatatlanságának tapasztalatára a populáris kultúra által adott válasz hirtelen új esztétikai tapasztalatokat ígérhet. Amúgy a 24 óra Magyarországon egyetlen oknál fogva nem lehet kultuszfilm. Ugyanis a mai magyar politika csak ocsmány és röhejes. De nem átláthatatlan és hála istennek nem veszélyes.

(Robert Cochran-Joel Surnow: 24 óra, mtv)